A Nap erőt sugárzó férfi istenség, aki egyrészt beragyogja a nappalainkat másrészt viszont ránk borítja az ókorban még félelmetes éjszakai sötétséget. Nehéz a Napba nézni, mert elvakít.

A Hold ezzel szemben szelíd istennő, aki gyengéden bevilágítja a sötét éjszakát és bátran a szemébe nézhetsz. Jóllehet a Nap a központi, a jelentősebb égitest, mindenképpen a Hold az izgalmasabb, a magával ragadóbb égi jelenség, "aki" folyamatosan változtatja a "küllemét". Így láthatta ezt az ókori megfigyelő, és ebben ma is egyetérthetünk vele.

Azért kezdtem ezzel a hangulati képpel a jelen fejezetet, mert hamarosan (a kedves olvasók nagy részének számára bizonyára "unalmas" ) számítások következnek.

A holdhónap kezdetben mérvadóbb volt, mint a napév. Természetes, hogy a Hold „viselkedésének” megfigyelése volt a korai, „lunáris” naptárak alapja.  Például a kínaiak a szintén nagyon régi eredetű, hagyományos, népi luniszoláris naptárukban a Holdújév (keleti tavaszünnep) változó dátumát döntően ma is a holdfázisok alapján számolják ki. 

A Meton ciklus létéről már a babiloniak is tudtak és alkalmazták is a 19 éves periódust a naptár-szerkesztésben. Az ókori kínaiak is ismerték a Meton ciklust. A nevét azonban a ciklus az időszámításunk előtti 5. században élt Meton, athéni matematikus-csillagászról kapta.

A Meton ciklus lehetővé teszi olyan naptár összeállítását, amelyben 12 év 12 holdhónapból 7 év pedig 13 holdhónapból áll, és a teljes 19 év 6940 napot fog át.

A Meton ciklus hosszát később Kallipus  6939,75 napra pontosította. 

A Meton ciklust több, tisztán lunáris naptár (pl. az ógörög lunáris naptárak) is beépítette magába. 

Azt is láttuk, hogy a Julián naptárban, a húsvét-táblák számítása (computus) is a Meton ciklusra épült.

Az időszámítás összezavarása kizárólag csillagászati alapon történhet.

Az AD-időszámítás összezavarása során nyilván támaszkodni kellett a csillagászatra. A csillagászok már az ókorban is nagyon jól tudták, hogy bármely naptár, ahogyan ma mondanánk, csak egy olyan eszköz, amely az analóg égi valóság digitális földi megközelítésre, modellezésre szolgál.

Ezért már az ókori csillagászok sem a naptárral, hanem a jól megfigyelhető tropikus évekkel (napév) és a szinodikus (két hasonló holdfázis között eltelt idő) holdhónapokkal dolgoztak. Az emberek minden korban a naptárt kísérelték meg oly módon megszerkeszteni, hogy az megfeleljen az égitestek, kezdetben főleg a Hold periodikus mozgásának.

A Meton ciklus 19 tropikus év hosszát veti össze 235 szinodikus holdhónap hosszával. Ez időben áttekinthető és viszonylag könnyen megmérhető idő-intervallum volt az ókorban is. Természetesen az ókori adatok ezektől az értékektől kismértékben eltértek. Ezt például a régi, kínai Taichu naptár adataiból is tudjuk.

Amint már említettük, a holdfázisok időpontja szabadszemmel nem határozható meg pontosan. 

Továbbá, az égi események időpontja átlagosan lassan hátrál a Julian naptárban, ráadásul a szökőévek miatt közben „előre-hátra ugrál”.

A fenti három pontatlanság szuperponálódik, ráépül egymásra, előjelesen összeadódnak.

Konkrétabban: 220 év vissza-ugrás esetében a Julian naptárban egy adott holdfázis átlagosan 1,7 napot előre siet. Egy adott dátumhoz közeli újhold egy 220 évvel korábbi évben, természetesen nem csupán átlagosan, de konkrétan is későbbi dátumon történik meg a Julian naptár szerint.

Már láttuk, hogy a BC45. év első újholdja meglehetősen pontosan két naptári nappal később következett be, mint a 220 évvel későbbi AD176. év első újholdja.

Ráadásul, legfeljebb csupán néhány csillagász gondolkodhatott el azon, hogy egy adott holdfázis pontosan melyik naptári dátumra is eshetett 220 évvel korábban.

A szakirodalomban utalást sem találtam a 220 éves időszak ezen különleges, 1 csillagászati nap holdfázis-eltolódással járó tulajdonságára.